A Nagy Szélesi-Beavatás - a Galaktika magazin interjúja
Posted in Interjúk by: merras
Hogyan készült a regény?
Már évek óta motoszkált bennem az ötlet, hogy szeretnék egy regényt írni arról, mennyire változik meg egy ember, ha kiszakad az „emberi farkasok” társadalmából, és paradicsomi állapotok közé kerül. Lassan kerekedett ki, hogy erős érzelmi kapcsolaton keresztül kell megmutatnom ezt. Voltak részek, amiket megálmodtam.
Aztán egyszer csak természetessé vált, hogy ez az erős érzelmi kapcsolat egy apa-fiú kapcsolat lesz. És az is, hogy a legegyszerűbb stílusban, leginkább a szereplők párbeszédein keresztül kell megmutatnom a kettejük közti kötődést, és kevés szóval kell elmesélnem a történetet. Amikor ezt tudtam, már a bolygón élő idegen fajt is láttam, illetve nem a fajt, hanem a nyelvüket, a beszédüket, gondolkodásmódjukat ismertem fel.
Hogyan szoktál regényt írni? Van valami segítséged, háklid, totemállatod, helyiséged, ahol szeretsz írni vagy ott írsz, ahol jön?
Mivel régóta készültem erre a könyvre, ennek a történetét évek óta apró ötletekkel bővítgettem. A végén, amikor már tudtam, hogy leülök, és megírom, akkor szortíroztam az ötleteket, és sok kikerült, mert nem illett volna a sztoriba. Aztán pedig szigorú heti renddel nekiálltam dolgozni. Nem volt könnyű, mert ha egy író éveket ül egy történet fölött, az nagyon a szívéhez tud nőni. Leültem, megírtam, az elejét ötször átírtam, aztán odaadtam ismerősöknek és megint átírtam. Kész volt 2008 májusában, majd dolgoztam vele augusztusban és novemberben is. A vége volt a legnehezebb. A regény elején van egy köszönetnyilvánítás, azok nélkül a barátok nélkül nem ilyen lenne A beavatás szertartása. Nagyon sokban támaszkodtam rájuk.
Mondanál nekünk pár szót a regényed történetéről?
A történet egy idegen bolygón játszódik, ahová tizenegynéhány évvel ezelőtt két férfi és két nő érkezett, amolyan előőrsként, hogy felderítsék az állat- és növényvilágot, és a helyi, törzsi formában élő intelligens fajt, illetve hogy feltérképezzék a szárazföldeket. A telepesek azonban nem jöttek, mert az anyacég otthon a csőd szélére került, s a párok itt ragadtak. Berendezkedtek itt, végezték a dolgukat. A sztori idején az egyik párnak már sikerült hazamennie, a másik azonban maradt, s a lány szült egy kisfiút.
A konfliktus – és a regény kezdete – onnan indul, hogy megjön a hír a telepesek érkezéséről. De gondoljunk bele, milyen is a világ itt a Földön? Átalakít mindent. A fiú sok mindent nem ért, az apának pedig a legrosszabb rémálmai válnak valóra. A paradicsomi állapotoknak vége szakad. És az ellentétek egyre nagyobbak lesznek, mígnem a telepesek között furcsa kór terjed el.
Hogyan kapcsolódnak hozzád a szereplők? Te is apa vagy és van egy fiad, magatokról mintáztad őket?
A fiam most nyolcéves – akkortájt éppen, amikor megjelenik a könyv. Sajnos nem lehetek mindig vele, de nagyon sok mindent köszönhetek neki azokból az érzésekből, amik átszövik a regényt. Az apaság csodálatos dolog, s igyekeztem ezt megmutatni a könyvön keresztül is. A regény legszívbemarkolóbb mondata – nekem legalábbis az – a fiú szájából hangzik el. Én az én fiamtól hallottam.
Kik ők? Milyen embereknek tartod őket? Mellékszereplők kicsodák? Tudtál velük azonosulni?
Íróként minden szereplőmet szeretnem kell, másként nem tudnék a bőrükbe bújni és a fejükkel gondolkodni. Ha nem értem meg még a leggonoszabb szereplőm motivációit, cselekedetük mozgatórugóit, gondolataik igazságalapját, akkor nem tudnám életre kelteni őket. Tehát ismerem őket, sőt, meg is értem őket. Ha komolyan belegondolok, nem bűnösök, csak tévednek.
Már eleve szerződés volt a Galaktikával, vagy csak később, mikor látszott, hogy ebből regény lesz? Hogyan lett ez a kiadás? Miért a Galaktika?
Ez érdekes „menet” volt, mert azután ültem le írni, hogy megállapodtunk Burger Istvánnal a megjelenésben. Neki ígértem, tehát a Galaktikának írtam eleve. Aztán elkészült a mű – szerződés nélkül. Eredetileg tavaly tavasszal jelent volna meg, de pár hetet csúsztam. Az őszi megjelenés viszont többek között azért is nem volt lehetséges, mert a szerződés pontjaiban is meg kellett állapodnunk.
Hogy tetszik a borítókép? Te javasoltad, hogy ez legyen?
A bolygón óriási fák élnek, hihetetlen méretű fák, földrésznyi erdők. Fa kell a címlapképre, ez adott volt. De egyébiránt nem szóltam bele, talán csak kicsit az alakulásába: az első változaton kicsik voltak a fák, és egy bordós-lilás hangulat uralkodott. Szerencsére Istvánnak és Attilának is ugyanez volt a véleménye. A betűtípus kiválasztása volt még nehéz…
Mennyire folysz bele a szerkesztési munkálatokba (úgy tudom, most zajlanak)?
A minap benéztem a szerkesztőségbe, és ha már ott voltam, Németh Attila elkapott, és végigfutottunk pár kérdéses ponton. De ez már csak a jéghegy csúcsa volt. Attila tavaly tavasz óta folyamatosan ellát tanácsokkal, a regény bizonyos pontjainál. Említettem a regény végének alakulását, neki is része van abban, hogy így kikerekedett.
—
A legutóbbi Galaktikában megjelent Sándorral egy másik interjú is, amely főként az íróra magára, az írói munkásságára s hitvallására fókuszált. Következzen itt egy kedvcsináló részlet:
G: Hogyan jelentkezett benned a vágy az írásra?
SZ. S.: „Amikor az első csillag az égre lép”, ez volt az első versem címe és első sora hétévesen. Meséket értelemszerűen az olvasmányaim vagy a mesefilmek alapján írtam, két-három oldalas szösszeneteket. Harmadikos koromban kezdtem bele első regényembe, amely három fiú egy kalandjáról szólt: hőseim az Amazonas dzsungelében különleges, történelem előtti állatokra bukkannak. 1979-et írtunk – már meg nem mondanám, hogy az ötletet Sir Arthur Conan Doyle-tól kölcsönöztem-e, vagy máshonnan.
Tizenhat évesen csúnyán összevesztem a szüleimmel, amikor kijelentettem, hogy író akarok lenni. Azt mondták, válasszak tisztességes foglalkozást. Én úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék, amikor megpróbáltam előadni, hogy ebből igenis meg fogok élni, és ezt akarom csinálni…
G: Mikor váltál főállású íróvá? És milyen annak lenni? Rendszeresen, mindennap írsz?
SZ. S.: Eleinte ezer mást is kellett csinálnom, az írásból képtelen voltam megélni. Tanítottam két évig történelmet, voltam kereskedő, oktatásszervező, újságíró, aztán kiadói művészeti vezető, szerkesztő… Főállású íróvá akkor váltam, amikor túléltem az első olyan évet, hogy semmilyen egyéb munkám nem volt. Nem könnyű, mert a főnököm néha túl megengedő, és persze ha sztrájkolok, semmire nem megyek vele… A határidő a legjobb motiváció, ameddig fejben meg lehet oldani a dolgokat, addig fejben írok, csak amikor már megijedek, hogy jön a leadás dátuma, akkor ülök le gép elé. Akkor viszont fegyelmezetten és rendszeresen dolgozom, máshogy nem is megy.